körülbelül 7 perces olvasmány
Vannak országok, ahol a kannabisz már nem probléma, de nálunk sajnos az. Támogass minket, ha szeretnéd, hogy a hazai kannabisz helyzet minél hamarabb megváltozzon.

Az elmúlt hetekben több történetet is hallhattunk arról, hogy a világjárvány miként tett keresztbe a globális drogkereskedelemnek. Mexikóban rontja a Sinaloa kartell üzletét. Nem érkeznek vegyszerek Kínából aminek következtében nincs megfelelő alapanyag a fentanilhoz vagy a kristálymethez. Egy apró, mikroszkopikus vírus elérte mindazt, amit egy milliárd dolláros DEA-forrás sem tudott eddig elérni. Olyan történeteket is hallhattunk, amik szerint a kereskedők úgy játszották ki a karantént, hogy néha ápolónak vagy futárnak öltöztek, hogy eljuttassák az ügyfeleikhez a napi adagot.

A koronavírushoz hasonlóan a drogprobléma közegészségügyi válság. Mivel a világjárvány arra késztet bennünket, hogy sok mindent átgondoljunk az életmódunktól a kormányzati kiadásokig, azt javaslom, hogy vizsgáljuk felül a drogpolitikánkat is.

Az egyik barátom, aki borkereskedő, még mindig rója a köröket és szállítja az alkoholt, mivel szükséges alkalmazottként tekintenek rá. Tehát, úgy vélem a drogkereskedők is azok. Régóta úgy gondolom, hogy a régi foglalkozásom nem különbözött annyira a barátométól – mindketten addiktív, mérgező, erősen hígított anyagot árusítottunk. Alapvetően meg gyógyszerész voltam, aki egy gyógyszertárt üzemeltetett.

Papíron kevés különbség mutatkozik ezeket a szolgáltatásokat kínáló szakmák között. Mindkettő segít az embereknek lazítaniuk; megkönnyítve a globális világjárvány átvészelését. A rendőrség mégis eltérő bánásmódban részesíthet, ha gyógyszerekkel teli papírzacskóval vagy egy üveggel a kezedben lát meg szemben egy zacskónyi fehér porral, holott a testünk csak a természet törvényeinek engedelmeskedik, és nem az ember alkotta törvényeknek. Nyilvánvaló, hogy bármiből megárt a túl sok, így van ez szinte mindennel. Például a boksz súlyos agykárosodást okozhat, mégsem látom, hogy bárki megpróbálná betiltani. És még mielőtt megerednének a hozzászólások, elismerem, hogy vannak szemszögek amik szerint a drogkereskedelem rosszabb, amire még később kitérek.

Ha visszaforgatjuk az időt az 1920-as évek Amerikájáig, akkor a drogok és az alkohol lényegében azonosak voltak. 1919-ben a Kongresszus elfogadta a Volstead-törvényt, más néven tiltást, miszerint az italozás törvényt sértett. Az alkoholfogyasztás áthelyeződött a ‘speakeasy’ nevezetű drogbarlangokba, és felpezsdítette az alkoholüzletet versenyét olyan nevű emberek között mint a “Baba arcú” Nelson vagy “Géppuskás” McGurn, amíg végül a törvényt 1933-ban vissza nem vonták. Ugyanez történt Finnországban, és mindmáig léteznek hasonló törvények néhány iszlám országban (bár hajlamosak kivételt tenni velünk pogányokkal).

A drogok minden bizonnyal tönkretehetik az életedet – senki sem mondja, hogy jó móka függőnek lenni. Viszont abba kell hagynunk annak sugallását, hogy a drogfogyasztás mindig a lehető legrosszabb következményekhez vezet. A börtönben volt egy társam, akit Ned Flandernek hívtunk. Kedves fickó, de mindig azzal rágta a fülemet, hogy nem járok templomba. Mielőtt börtönbe került volna és rátalált volna Krisztusra, Ned paranoid kokainhasználó volt, akit a fegyveres rendőrség kapott el, miközben úton volt hogy lelője az exe új barátját egy lefűrészelt sörétes puskával. Kis túlzás a részéről, de ne feledjük, hogy a legtöbb hétvégenként élvezeteket halmozó ember nem ül börtönben gyilkossági kísérlet miatt.

Senki sem akarja a megszokottat hallgatni, a hülye drogosokról, akik csak otthon ülnek és készre vágják magukat. Olyan ez, mintha egy alkoholról szóló dokumentumfilmet néznél, ahol nem mutatják be az 5 napon át 9 órát dolgozó embert, aki munkája után bedob egykét sört a haverjaival; csak egy kiütött részeget egy sikátorban, üres vodkás palackokkal körülvéve, a saját vizeletének pocsolyájában fetrengve.

A vásárlók többsége, akiknek értékesítettem, egyetemi hallgatók voltak. Mindegyiknek (legalábbis azoknak, akiket továbbra is követek a Facebookon) állandó munkahelye vannak, néhányuknak saját házuk is van, és boldog házasságban élnek. Az életüket nem a nyomorúság és kétségbeesés örvénye emésztette fel, miután betoltak néhány utcát a gólyahéten. Ugyanez vonatkozik a legtöbb füvesre, kokainistára és pszichonautára. Az Egyesült Nemzetek Szervezete még azt is elismeri, hogy világszerte a droghasználók mindössze körülbelül 10%-a „problémás felhasználó”.

Természetesen vannak esetek, amikor a drogok rosszabbak, mint az ivás. Ezek a problémák azonban pontosan azért állnak fenn, mert ezek a drogok illegálisak. Először is, a legtöbb díler nem tudja garantálni a minőséget. Ez nekem is felróható.

2008-ban Kambodzsában jelentős szafrol olaj – ami az MDMA egyik fő összetevője – hiány alakult ki, minek következtében a világ ecstasy kínálata leapadt. Nem tudtam, hogy ilyesmi történt, és néhány hónappal később egy negyed kilós MDMA tömböt vásároltam, ami valójában nem MDMA volt. Az ügyfelek panaszkodtak, hogy valami nem stimmel, meg kissé „furán” nézet ki – nem jó értelemben -, de ennek ellenére eladtam, pontosan azért mert én sem tudtam visszavinni.

Hat évvel és egy börtönbüntetéssel később megtanultam, hogy a “Superman” XTC tabletták egy sor halálhoz vezettek az Egyesült Királyságban, mivel a vegyészek továbbra is sokkal halálosabb vegyszereket használtak a szafrol olaj helyett. Szerencsére senki sem halt meg az én tömbömtől, és az ellátási vonal most Kínából indul. Egy évszázaddal ezelőtt ugyanez történt a whiskyvel: Amerikában a tilalom alatt tízezrek haltak meg gengszterek és szeszcsempészek által forgalmazott mérgezett moonshine-tól (sajnos ez még mindig igaz Afrika és Ázsia egyes részein). Az alkoholmérgezés csak a túladagolás következő formája.

És aztán ott a függőség, ami nemcsak a felhasználónak okoz problémát, hanem a körülöttük élőknek is. Annak ellenére, hogy a dohány ugyanolyan addiktív, mint a heroin, és még mérgezőbb, mégsem látsz dohányosokat, ahogy küzdenek hogy megszerezzék napi csomagjukat, mert a cigaretták viszonylag olcsók. A drogok drágák, az extra kockázat miatt amivel a kereskedők (mint én) szembesülnek.

A drogvásárlásról azt is mondják, hogy pénzt pumpál a szervezett bűnözés kaszájába, ami szó szerint véres módon veszi az életeket a latin-amerikai drogháborúktól a dél-londoni lakóingatlanokig. De valóban különbözik-e más etikusan kétes termékektől, mint például a pálmaolaj?

Valamilyen oknál fogva erkölcsi értéket tulajdonítunk a kokainnak, amit a samponnak nem – sziasztok, orangutánok. Ahogyan a “Géppuskás” McGurn a nevéhez hűen élt, amikor ólommal szórta a Chicago gettóit, a manapság tapasztalható lövések és késelés a mostani tilalomnak köszönhetőek. Kit kellene inkább hibáztatni, a kereskedőket (akik egyszerűen csak azt adják az ügyfeleiknek, amit akarnak), vagy a politikusokat, akik azokat a törvényeket írják amik ezt a helyzetet teremtik?

Az idők világszerte változnak: míg Priti Patel, belügyminiszter, lelkesen nyugtatta a közönséget, hogy a világjárvány ellenére ugyanolyan elkötelezetten harcol tovább a drogháború ellen, Új-Zéland népszavazásra készül a kannabisz legalizálását illetően. Svájc legalizálta a heroint, amit a függőknek a klinikákon ingyenesen adnak, hogy távol tartsák őket a bűnözéstől és az utcai mocsoktól.

Van az az elképzelés, hogy ha legalizálnánk a drogokat, akkor az általunk ismert civilizáció összeomlana, de a tények ezt nem támasztják alá. Tanulmányok kimutatták, hogy amióta a kannabiszt (a legnépszerűbb drogot) Colorado-ban legalizálták, a spanglikat szívó fiatalok száma többé-kevésbé változatlan maradt (sőt talán kissé csökkent is). Eközben a dohányosok száma csak töredéke annak, ami valaha néhány évtizeddel ezelőtt volt, a sikeres oktatás és közegészségügyi kampányoknak köszönhetően. Vajon nem mondható el ugyanez a ‘mondj nemet’ ideológiáról?

Van egy sztereotípia a drogkereskedőkről, ami bántalmazókként állítja be őket, de ez statisztikailag nem igaz (az én esetemben egyértelműen nem). Míg a könyvemet írtam, körbeutaztam a világot és kartellek vezetőivel és bérgyilkosokkal találkoztam – jó pár árnyalat választja el a befolyásolható fiatalokat akiket bevonzott a helyi gang és egy maffiafőnököt, aki savban oldja fel ellenségeit.

Ha van egy dolog amire a drogokkal való együttélés és a róluk való írás megtanított, az hogy az ‘orvoslás’ amit jelenleg használunk a függőségre többet árt mint maga a betegség. A dílerek csak egy tünet. Igen, egy vad alvilágot élünk, amely veszélyes termékeket árusít, de a változás egyetlen módja a rendszer megváltoztatása. Az emberek mindig fogják akarni módosítani a tudatukat, az évtizedek óta tanúsított nemtörődömség nem változtatta ezt meg – ha valamit is elértünk ezzel az az, hogy csak még rosszabbá tettük a helyzetet. Tehát most gondolj a helyi emberedre. Az ilyen időkben a kisvállalkozásoknak támogatásra van szükségük.

Niko Vorobyov egy kormány által tanúsított (elítélt) drogkereskedő, aki a Dopeworld című, a nemzetközi drogkereskedelemről szóló könyv szerzője és írója.


KENDERTÉR FACEBOOK

Vannak országok, ahol a kannabisz már nem probléma, de nálunk sajnos az. Ha tetszett a cikk, támogass minket adománnyal vagy vásárlásoddal, hogy cserébe mi még nagyobb bevetéssel végezhessük munkánkat!
Tudtad? Ha nálunk vásárolsz azzal más nonprofit szervezeteket is támogatsz. Erről itt olvashatsz.
MI ÉRTED VAGYUNK ITT!
Vásárolok